Fotográfia - képek, könyvek, kiállítások

Az angolok ugyan másképp gondolták, szerintük Talbot volt az első, ma mégis Daguerre-t tekintjük a fotográfia atyjának.

Így tesz a Google is, mely ma speciális logóval emlékezik meg Louis Daguerre-ről.

Eredetileg Daguerre egyáltalán nem a fényképezéssel foglalkozott, pedig abban az időben már elég sok vegyész és “hobbi-vegyész” kereste annak a módját, hogyan tudnák tartósan rögzíteni a létrehozott képeket.

Daguerre ezzel szemben színházi díszleteket készített és e színházi látványokat szerette volna minél nagyobb tökélyre vinni. Kísérletezései során feltalálta a diorámát, melynek 1822-ben színházat is nyitott. Az elég veszélyesen hangzó bemutató során olajjal és viasszal átitatott átlátszó vászonra festett képeket világítottak meg olajégőkkel vagy petróleumlámpákkal (londoni dioráma színháza 1839-ben le is égett). A vásznak mögött vékony, színezett selymeket mozgattak zsinórokon, így érzékeltették a különböző mozgásokat. Szerette volna a diorámák készítési idejét meggyorsítani, ezért keresett valakit, aki ebben segítségére lehet. Így talált rá Joseph Nicéphore Niépce-re.

Niépce már 1822-ben sikeresen kidolgozott egy eljárást a képek rögzítésére (héliográfia), találkozásukkor, 1827-ben pedig már sikeresen elkészítette első, a természetet ábrázoló képét is, mely a világ első fényképe. Ez azonban még elég gyenge minőségű és 8 órás expozíciós időt igényelt.

A cikk folytatása és további képek a Szellemkép Online folyóiratban található, ide kattintva.

137 évvel ezelőtt született Lewis Hine, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 7 évről 16 évre emelték a gyermekmunka korhatárát az USÁ-ban.

Ha érdekel, milyen trükkökkel sikerült az illegálisan dolgoztatott kisgyerekeket lefotóznia, melyik közismert fotót hitték évtizedeken át az övének, mi lett az egykori 12 éves kis fonólányból, akinek a fotója még bélyegre is rákerült... akkor kattints ide.

Fotó: Lewis Hine

...1948-ban  születettem, Lengyeltótiban. Anyám szerette volna, hogy tanár, vagy  orvos legyek, én pedig elhatároztam titokban, hogy fotográfus leszek...és  BARICZ KATI lettem.
A csodamasinámmal sokfélét megörökítettem saját örömömre, főként embereket.
Na nem mindegyiket, csak aki tetszett nekem.
Ez az én SZÜRtREALIZMUSOM.

A  fenti sorokat Baricz Kati írta gÉN című kiállítása elé, és sok minden  benne van, amiért őt szeretjük, amiért ő A Baricz Kati. Nem Katalin,  Kati. Ma is, szeptember 21-én, 63 évesen.

Baricz  Kati egy jelenség, aki csak egyszer is találkozott vele, többet nem  felejti el. 63 éves lenne? Nehéz elhinni, annyira fiatalos, pörgős,  lelkes, élettel teli.

Ha többet olvasnál róla, kattints ide: Baricz Kati a Szellemkép folyóiratban.

Baricz Kati: André Kertész

Kevin Carter dél-afrikai fotós szeptember 13-án lenne 51 éves, azonban 1994-ben, alig 33 évesen öngyilkos lett.

Fenti, egy évvel halála előtt készült fotójáért Pulitzer-díjat kapott, a kép azonban olyan kérdéseket vetett fel, melyekre Kevin nem tudott egyértelmű választ adni. Mi történt a kislánnyal? Elkergette-e a keselyűt? Miért fotózott, miért nem segített?

Öngyilkossága után sokan feltételezték, hogy nem tudott elszámolni lelkiismeretével, ezért vetett véget életének. Kevin Carter élete azonban nem csupán erről a díjnyertes képről szólt, ezért halálát sem lehet egyetlen fotóra visszavezetni.

Kevin Carter Johannesburgban született, gyerekkorától tanúja lehetett az apartheid mindennapi megnyilvánulásainak (amennyit egy középosztálybeli ebből láthatott). Nem értette, hogy szülei hogyan tudják ezt tétlenül nézni. Tanulmányait félbehagyta, bevonult katonának, ahol 1980-ban tanúja volt, ahogy katonatársai egy fekete pincért inzultáltak - Kevin a védelmére kelt, erre társai megverték. A katonaságot otthagyva rádiósként próbált új életet kezdeni, depressziója azonban elhatalmasodott rajta és öngyilkosságot kísérelt meg.

1983-ban egy pretoriai bombázás hatására döntötte el, hogy sajtófotós lesz, eleinte sportriportokat készített, 1984-től azonban már az apartheid kegyetlenségeit dokumentálta.
1985-ben ő készítette az első képeket egy fiatal lány, Maki Skosana nyilvános (és rendkívül brutális) kivégzéséről.

Kevin Carterről nem lehet a Bang Bang Club említése nélkül beszélni. Ezt a kis csapatot Ken Oosterbroek, João Silva, Greg Marinovich és Kevin Carter alkotta, bár egy idő után mások is becsatlakoztak hozzájuk. Ugyanis ez a négy fotós mindig megtalálta a legveszélyesebb helyeket (innen a "bang bang", a lövésekre utalva), és így a legjobb fotókat is. Egyik ilyen útjukon készült fotójáért kapott Greg Marinovich Pulitzer-díjat 1991-ben.

Greg Marinovich Plitzer-díjas fotója

Greg Marinovich és João Silva egy közös könyvben emlékezett vissza erre az időszakra (The Bang-Bang Club: Snapshots from a Hidden War), a könyvből 2010-ben film is készült, mely ugyan magán viseli Hollywood kéznyomát, de azért érdemes megnézni.

1993 tavaszán Szudánban készített riportot João Silva és Kevin Carter, itt készült Carter képe a keselyűről és az éhező kislányról. Igen, valóban kérdés, hogy ilyen helyzetben mit tehet egy fotós. Vagy mit tehet akkor, amikor a szeme láttára agyonvernek vagy felgyújtanak valakit (lásd Greg Marinovich képe). Vagy mit tehet akkor, amikor épp saját barátait éri találat.

Ken Oosterbroek halálos lövést kap, João Silva fotója

Ezt a kérdést évtizedek óta teszik fel sajtófotósoknak, a háborúk fotósainak, az emberi nyomor és szenvedés fotósainak. A képeknek pedig épp ez a célja, hogy kérdéseket tegyünk fel. Egy idő után már remélhetőleg nemcsak a fotósoknak tesszük fel a kérdést, hogy ők miért nem tesznek valamit, hanem azoknak is, akiknek a hatalmában áll tenni valamit.

1994. április 18-án egy összecsapásban megsebesül Greg Marinovich, Ken Oosterbroek pedig életét veszti. Július 27-én Kevin Carter öngyilkos lesz, búcsúlevelében a pénzhiányról beszél, a rengeteg kegyetlen gyilkolásról. És arról, hogy reméli, szerencséje lesz, és csatlakozik Kenhez.

Greg Marinovich ma már csak békés eseményeket fotóz (később még háromszor megsérült), João Silva tavaly Afganisztában elvesztette mindkét lábát, de ez nem tartotta sokáig vissza, immár műlábon, de újra géppel a kezében láthatjuk őt.

Kevin Carter - Ken Oosterbroek fotója

Brassaï  112 évvel ezelőtt született Brassóban, Halász Gyula néven. Születésének dátuma, 1899. szeptember. 9. - azaz 99.9.9. - különös jelentőséggel bírt számára, mindig is nagyon foglalkoztatta a numerológia, asztrológia. A 9-es szám a géniusz, a tehetség jegye, aki univerzális jelentőséggel bír... hogy valóban születésének napja okozta-e, esetleg az önbeteljesítő jóslat egy tökéletes példájával állunk szemben, ezt nehéz lenne eldönteni, leginkább saját hitünkre van bízva, hogy mit gondolunk. Egy azonban biztos: Brassaï a világ egyik legnagyobb fotósa volt, és sok más területen is hatalmas tehetséggel bírt.

Ezt a tehetséget példázza, hogy fiatal korában Brassóban bajnok lett jégkorong csapatával, de az is különleges személyiségre vall, ahogy Berlinbe való kiköltözésére megkereste a szükséges összeget. 1920-ban, miután Brassó is Románia részévé vált, úgy döntött, külföldön próbál szerencsét, ennek helyszínéül Berlint választotta, pénze azonban nem volt elegendő az utazáshoz és újrakezdéshez. Gondolkodott, hogy mivel tudna gyorsan pénzt keresni, felmerült benne, hogy esetleg a festményeiből eladhatna néhányat, de nem sok reményt látott rá, hogy egy fiatal, ismeretlen művész képeire költene akkor bárki is, amikor sokszor a legalapvetőbb kiadásokra nem futotta. Aztán arra gondolt, hogy összehoz egy színházi előadást (egyébként korábban már írt egy balettet, amit módja volt Bartók Bélának is megmutatni), de ehhez túl rövid volt az idő, és ez már önmagában is sok pénzbe került volna. Végül a nem sokkal korábban Brasov névre románosított városban magyar és francia vers-estet szervezett, melyen hatalmas sikerrel adta elő a lakosság számára most oly fontossá váló magyar irodalmi műveket. Egy este alatt megkereste az utazására a pénzt.

Érdemes lenne utánanézni, hogy ez a kép hány könyv borítóján szerepel, persze én se akartam kihagyni

Habár 1920-ban nem tartotta reálisnak, hogy el tudja adni a festményeit, Halász Gyula igen tehetséges festő volt, akinek jó barátja, egy bizonyos Pablo Picasso is azt tanácsolta, hogy ne fecsérelje el tehetségét egy olyan komolytalan dologra, mint a fotózás, inkább fessen. Más műfajokban is sikerrel alkotott, érdekelte például a filmezés, egy időbe Korda Sándor asszisztenseként dolgozott, hatalmas, tojás-szerű szobrai pedig egészen különlegesek.

Bijou, a prostituált - aki nem igazán örült, amikor ez a kép megjelent róla, csak némi pénzzel lehetett vigasztalni

A fotózás sokáig egyáltalán nem foglalkoztatta, miután 1924-ben elhagyta Berlint és Párizsba költözött, tudósítóként, újságíróként dolgozott főleg német lapok számára. Cikkeihez az illusztrációkat fotósok készítették, sokat dolgozott együtt jó barátjával, André Kertésszel. Kertész képeit látva döbbent rá, hogy a fotográfia milyen remek eszköz arra, hogy a benne lévő képeket kiadja, megmutassa. 1930-ban vette meg első fényképezőgépét, 1931-ben pedig már első fotóalbumának kiadásán dolgozott, mely hatalmas sikert aratott és az éjszakai Párizst mutatta be. Ebbe a könyvbe nyújt bepillantást az alábbi videó:

Sokat lehetne még mesélni Halász Gyuláról, pl. hogy névváltoztatása a fotózásnak köszönhető, ugyanis nem akarta ugyanazt a nevet használni fényképeihez, mint amit festményei szignózására használt. Vagy arról, hogy gyerekkora óra nagy gyűjtőszenvedélye volt, mely végigkísérte egész életén. Ha valakit esetleg bővebben érdekel az élete, annak figyelmébe ajánlom Diane Elisabeth Poirier "Brassaï - an illustrated biography" c. kötetét, mely egy szubjektívebb életrajz, sok-sok képpel.