Fotográfia - képek, könyvek, kiállítások

Kevin Carter dél-afrikai fotós szeptember 13-án lenne 51 éves, azonban 1994-ben, alig 33 évesen öngyilkos lett.

Fenti, egy évvel halála előtt készült fotójáért Pulitzer-díjat kapott, a kép azonban olyan kérdéseket vetett fel, melyekre Kevin nem tudott egyértelmű választ adni. Mi történt a kislánnyal? Elkergette-e a keselyűt? Miért fotózott, miért nem segített?

Öngyilkossága után sokan feltételezték, hogy nem tudott elszámolni lelkiismeretével, ezért vetett véget életének. Kevin Carter élete azonban nem csupán erről a díjnyertes képről szólt, ezért halálát sem lehet egyetlen fotóra visszavezetni.

Kevin Carter Johannesburgban született, gyerekkorától tanúja lehetett az apartheid mindennapi megnyilvánulásainak (amennyit egy középosztálybeli ebből láthatott). Nem értette, hogy szülei hogyan tudják ezt tétlenül nézni. Tanulmányait félbehagyta, bevonult katonának, ahol 1980-ban tanúja volt, ahogy katonatársai egy fekete pincért inzultáltak - Kevin a védelmére kelt, erre társai megverték. A katonaságot otthagyva rádiósként próbált új életet kezdeni, depressziója azonban elhatalmasodott rajta és öngyilkosságot kísérelt meg.

1983-ban egy pretoriai bombázás hatására döntötte el, hogy sajtófotós lesz, eleinte sportriportokat készített, 1984-től azonban már az apartheid kegyetlenségeit dokumentálta.
1985-ben ő készítette az első képeket egy fiatal lány, Maki Skosana nyilvános (és rendkívül brutális) kivégzéséről.

Kevin Carterről nem lehet a Bang Bang Club említése nélkül beszélni. Ezt a kis csapatot Ken Oosterbroek, João Silva, Greg Marinovich és Kevin Carter alkotta, bár egy idő után mások is becsatlakoztak hozzájuk. Ugyanis ez a négy fotós mindig megtalálta a legveszélyesebb helyeket (innen a "bang bang", a lövésekre utalva), és így a legjobb fotókat is. Egyik ilyen útjukon készült fotójáért kapott Greg Marinovich Pulitzer-díjat 1991-ben.

Greg Marinovich Plitzer-díjas fotója

Greg Marinovich és João Silva egy közös könyvben emlékezett vissza erre az időszakra (The Bang-Bang Club: Snapshots from a Hidden War), a könyvből 2010-ben film is készült, mely ugyan magán viseli Hollywood kéznyomát, de azért érdemes megnézni.

1993 tavaszán Szudánban készített riportot João Silva és Kevin Carter, itt készült Carter képe a keselyűről és az éhező kislányról. Igen, valóban kérdés, hogy ilyen helyzetben mit tehet egy fotós. Vagy mit tehet akkor, amikor a szeme láttára agyonvernek vagy felgyújtanak valakit (lásd Greg Marinovich képe). Vagy mit tehet akkor, amikor épp saját barátait éri találat.

Ken Oosterbroek halálos lövést kap, João Silva fotója

Ezt a kérdést évtizedek óta teszik fel sajtófotósoknak, a háborúk fotósainak, az emberi nyomor és szenvedés fotósainak. A képeknek pedig épp ez a célja, hogy kérdéseket tegyünk fel. Egy idő után már remélhetőleg nemcsak a fotósoknak tesszük fel a kérdést, hogy ők miért nem tesznek valamit, hanem azoknak is, akiknek a hatalmában áll tenni valamit.

1994. április 18-án egy összecsapásban megsebesül Greg Marinovich, Ken Oosterbroek pedig életét veszti. Július 27-én Kevin Carter öngyilkos lesz, búcsúlevelében a pénzhiányról beszél, a rengeteg kegyetlen gyilkolásról. És arról, hogy reméli, szerencséje lesz, és csatlakozik Kenhez.

Greg Marinovich ma már csak békés eseményeket fotóz (később még háromszor megsérült), João Silva tavaly Afganisztában elvesztette mindkét lábát, de ez nem tartotta sokáig vissza, immár műlábon, de újra géppel a kezében láthatjuk őt.

Kevin Carter - Ken Oosterbroek fotója

A tíz évvel ezelőtti, még ma is felfoghatatlan tragikus eseményről rengeteg kép látott napvilágot, így nem csoda, hogy az évforduló napján a világhálót járva újabb és újabb gyűjteményekbe akad az ember.

Ezekre a képekre persze lehet legyinteni, azt mondani, hogy már annyiszor láttuk őket, hogy ez már sok volt, elég volt. Sőt, valószínűleg vannak olyanok is, akik nem értik, hogy ilyen helyzetben hogyan lehet egyáltalán fotózni, ahelyett, hogy segítene az ember, hogy képes megállni és képeket készíteni?

Én azt gondolom, hogy ezekre a képekre szükség van, ahogyan sajtófotósokra is szükség van. Nem csak azért, mert ezek a képek emlékezetünkbe idézik az eseményeket, vagy mert fontosak történelmünk és napjaink politikájának megértéséhez. Ezek a képek segítenek megőrizni azok emlékét, akik már nincsenek közöttünk. És segítenek emlékezni azokra, akik ott voltak és segítettek, akár életük árán is.

Mi persze nem nagyon ismertünk, ismerünk közülük senkit se személyesen, de éppen ezt az ismeretlent segítenek áthidalni a fotók, melyek közel hozzák hozzánk az embert. Nem tudom, bennem lenne-e bátorság, hasonló helyzetben nem elrohanni, hanem épp ellenkezőleg, bevetni magam a romok közé... minden tiszteletem ezeké a nagyszerű embereké.

A képeken tűzoltók láthatók, de nem csak ők bizonyították hősiességüket, rendőrök, magánemberek egyaránt részt vettek az életekért folytatott küzdelemben (pl. Welles Crowther befektetési bankár egymaga 18 embert mentett ki!).

Brassaï  112 évvel ezelőtt született Brassóban, Halász Gyula néven. Születésének dátuma, 1899. szeptember. 9. - azaz 99.9.9. - különös jelentőséggel bírt számára, mindig is nagyon foglalkoztatta a numerológia, asztrológia. A 9-es szám a géniusz, a tehetség jegye, aki univerzális jelentőséggel bír... hogy valóban születésének napja okozta-e, esetleg az önbeteljesítő jóslat egy tökéletes példájával állunk szemben, ezt nehéz lenne eldönteni, leginkább saját hitünkre van bízva, hogy mit gondolunk. Egy azonban biztos: Brassaï a világ egyik legnagyobb fotósa volt, és sok más területen is hatalmas tehetséggel bírt.

Ezt a tehetséget példázza, hogy fiatal korában Brassóban bajnok lett jégkorong csapatával, de az is különleges személyiségre vall, ahogy Berlinbe való kiköltözésére megkereste a szükséges összeget. 1920-ban, miután Brassó is Románia részévé vált, úgy döntött, külföldön próbál szerencsét, ennek helyszínéül Berlint választotta, pénze azonban nem volt elegendő az utazáshoz és újrakezdéshez. Gondolkodott, hogy mivel tudna gyorsan pénzt keresni, felmerült benne, hogy esetleg a festményeiből eladhatna néhányat, de nem sok reményt látott rá, hogy egy fiatal, ismeretlen művész képeire költene akkor bárki is, amikor sokszor a legalapvetőbb kiadásokra nem futotta. Aztán arra gondolt, hogy összehoz egy színházi előadást (egyébként korábban már írt egy balettet, amit módja volt Bartók Bélának is megmutatni), de ehhez túl rövid volt az idő, és ez már önmagában is sok pénzbe került volna. Végül a nem sokkal korábban Brasov névre románosított városban magyar és francia vers-estet szervezett, melyen hatalmas sikerrel adta elő a lakosság számára most oly fontossá váló magyar irodalmi műveket. Egy este alatt megkereste az utazására a pénzt.

Érdemes lenne utánanézni, hogy ez a kép hány könyv borítóján szerepel, persze én se akartam kihagyni

Habár 1920-ban nem tartotta reálisnak, hogy el tudja adni a festményeit, Halász Gyula igen tehetséges festő volt, akinek jó barátja, egy bizonyos Pablo Picasso is azt tanácsolta, hogy ne fecsérelje el tehetségét egy olyan komolytalan dologra, mint a fotózás, inkább fessen. Más műfajokban is sikerrel alkotott, érdekelte például a filmezés, egy időbe Korda Sándor asszisztenseként dolgozott, hatalmas, tojás-szerű szobrai pedig egészen különlegesek.

Bijou, a prostituált - aki nem igazán örült, amikor ez a kép megjelent róla, csak némi pénzzel lehetett vigasztalni

A fotózás sokáig egyáltalán nem foglalkoztatta, miután 1924-ben elhagyta Berlint és Párizsba költözött, tudósítóként, újságíróként dolgozott főleg német lapok számára. Cikkeihez az illusztrációkat fotósok készítették, sokat dolgozott együtt jó barátjával, André Kertésszel. Kertész képeit látva döbbent rá, hogy a fotográfia milyen remek eszköz arra, hogy a benne lévő képeket kiadja, megmutassa. 1930-ban vette meg első fényképezőgépét, 1931-ben pedig már első fotóalbumának kiadásán dolgozott, mely hatalmas sikert aratott és az éjszakai Párizst mutatta be. Ebbe a könyvbe nyújt bepillantást az alábbi videó:

Sokat lehetne még mesélni Halász Gyuláról, pl. hogy névváltoztatása a fotózásnak köszönhető, ugyanis nem akarta ugyanazt a nevet használni fényképeihez, mint amit festményei szignózására használt. Vagy arról, hogy gyerekkora óra nagy gyűjtőszenvedélye volt, mely végigkísérte egész életén. Ha valakit esetleg bővebben érdekel az élete, annak figyelmébe ajánlom Diane Elisabeth Poirier "Brassaï - an illustrated biography" c. kötetét, mely egy szubjektívebb életrajz, sok-sok képpel.

Jeles napra virradtunk, ugyanis 2003 óta ezen a napon, augusztus 29-én ünnepeljük a Magyar Fotográfia Napját. Méghozzá azért pont ezen a napon,
mert 1840. augusztus 29-én készült hazánkban először nyilvánosság előtt fénykép (dagerrotípia), Vállas Antal (ld. a képen) mutatta be ezt az új technikát a Magyar Tudós Társaság ülésén.

Ez az ünnep megérdemli, hogy rászánjunk egy kis időt a magyar fotósokra, ezért néhány kedvencemet listába gyűjtöttem, egy-egy videóval, melyek betekintést nyújtanak munkásságukba.

1. Brassaï

2. André Kertész

3. Robert Capa

4. Vancsó Zoltán

5. Eifert János

Ha Keleti Éva neve esetleg sokak számára nem is cseng ismerősen, a következő képek minden bizonnyal ismerősek lesznek:

Fotók: Keleti Éva

A sort még lehetne folytatni sok-sok közismert képpel, a napokban 80. születésnapját ünneplő Keleti Éva életmű-kiállításán mégsem az igazán ismert fotók kerültek a falra, a 100 képnek kb. 70 százaléka a nagyközönség számára új.

És talán pont ez teszi egészen döbbenetessé az élményt, ugyanis a képeket végignézve egyiknél sem merül fel az emberben, hogy na, hát ez azért nem egy olyan  jól sikerült darab, épp ellenkezőleg, minden egyes kép tökéletes. El tudom képzelni, hogy ez Keleti Éva számára is különleges élmény lehetett, ahogy a képeket válogatva Szarka Klára (a kiállítási kurátora) egyre olyan képekre mutatott rá, amik korábban az alkotó számára kevésbé tűntek jónak vagy érdekesnek.

A Zárórában volt egy beszélgetés tavaly Keleti Évával, ahol arról beszélt, hogy az egész munkássága arról szól, hogy az utókor ne felejtse el azokat az embereket, akik egykor fontosak és közismertek voltak, legalább a fotóik révén maradjanak meg a köztudatban. Ugyanakkor azt is kimondta, és ez nem lehetett egyszerű vallomás, hogy abban egész biztos, hogy őt el fogják felejteni az emberek.

Erről azt gondolom, hogy fotói révén a fotográfus is fennmarad. Lehet, hogy nem fogják tudni a nevét, ahogy a fotóin szereplő régi színészek, táncosok némelyike is ma már csak egy arc, nevet nem tudunk kapcsolni hozzá. De egy fotó, ha jó, mindig többről szól, benne van az alkotója is, benne van a lélek, ha talán nem is úgy, ahogy egykor az indiánok hitték, hogy a fotó rabul ejti a lefotózott lelkét - de mégis, valami átörökül minden egyes képpel, és ezt az évek, évtizedek se fogják teljesen kitörölni.

Persze a fotósok között is vannak "sztárok", akiket többen ismernek, akikre jól emlékszünk. Érdekes (bár persze érthető) módon a magyar fotósok között csupa olyan hírességet tudunk felsorolni, akik elhagyták hazánkat és külföldön váltak sikeressé, világhírűvé. Ilyen Robert Capa, Lucien Hervé, André Kertész, Brassai, Martin Munkácsi, hogy így hirtelen csak a legismertebbeket soroljam el.

Számomra ebbe a névsorba illik (pl. Jónás Pál és Vadas Ernő mellett) Keleti Éva is. És hogy mások számára is, azt mindennél jobban bizonyítja a tegnapi megnyitón megjelent rengeteg ember, akik a hőség ellenére is összegyűltek, hogy Évát köszöntsék, ünnepeljék, szeressék.

Látogatható: 2011. augusztus 26. - szeptember 25.

Budapest Galéria
1056 Budapest, Szabad sajtó út 5.

Fotók: Bolla Eszter, 2011