Fotográfia - képek, könyvek, kiállítások

137 évvel ezelőtt született Lewis Hine, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 7 évről 16 évre emelték a gyermekmunka korhatárát az USÁ-ban.

Ha érdekel, milyen trükkökkel sikerült az illegálisan dolgoztatott kisgyerekeket lefotóznia, melyik közismert fotót hitték évtizedeken át az övének, mi lett az egykori 12 éves kis fonólányból, akinek a fotója még bélyegre is rákerült... akkor kattints ide.

Fotó: Lewis Hine

Brassaï  112 évvel ezelőtt született Brassóban, Halász Gyula néven. Születésének dátuma, 1899. szeptember. 9. - azaz 99.9.9. - különös jelentőséggel bírt számára, mindig is nagyon foglalkoztatta a numerológia, asztrológia. A 9-es szám a géniusz, a tehetség jegye, aki univerzális jelentőséggel bír... hogy valóban születésének napja okozta-e, esetleg az önbeteljesítő jóslat egy tökéletes példájával állunk szemben, ezt nehéz lenne eldönteni, leginkább saját hitünkre van bízva, hogy mit gondolunk. Egy azonban biztos: Brassaï a világ egyik legnagyobb fotósa volt, és sok más területen is hatalmas tehetséggel bírt.

Ezt a tehetséget példázza, hogy fiatal korában Brassóban bajnok lett jégkorong csapatával, de az is különleges személyiségre vall, ahogy Berlinbe való kiköltözésére megkereste a szükséges összeget. 1920-ban, miután Brassó is Románia részévé vált, úgy döntött, külföldön próbál szerencsét, ennek helyszínéül Berlint választotta, pénze azonban nem volt elegendő az utazáshoz és újrakezdéshez. Gondolkodott, hogy mivel tudna gyorsan pénzt keresni, felmerült benne, hogy esetleg a festményeiből eladhatna néhányat, de nem sok reményt látott rá, hogy egy fiatal, ismeretlen művész képeire költene akkor bárki is, amikor sokszor a legalapvetőbb kiadásokra nem futotta. Aztán arra gondolt, hogy összehoz egy színházi előadást (egyébként korábban már írt egy balettet, amit módja volt Bartók Bélának is megmutatni), de ehhez túl rövid volt az idő, és ez már önmagában is sok pénzbe került volna. Végül a nem sokkal korábban Brasov névre románosított városban magyar és francia vers-estet szervezett, melyen hatalmas sikerrel adta elő a lakosság számára most oly fontossá váló magyar irodalmi műveket. Egy este alatt megkereste az utazására a pénzt.

Érdemes lenne utánanézni, hogy ez a kép hány könyv borítóján szerepel, persze én se akartam kihagyni

Habár 1920-ban nem tartotta reálisnak, hogy el tudja adni a festményeit, Halász Gyula igen tehetséges festő volt, akinek jó barátja, egy bizonyos Pablo Picasso is azt tanácsolta, hogy ne fecsérelje el tehetségét egy olyan komolytalan dologra, mint a fotózás, inkább fessen. Más műfajokban is sikerrel alkotott, érdekelte például a filmezés, egy időbe Korda Sándor asszisztenseként dolgozott, hatalmas, tojás-szerű szobrai pedig egészen különlegesek.

Bijou, a prostituált - aki nem igazán örült, amikor ez a kép megjelent róla, csak némi pénzzel lehetett vigasztalni

A fotózás sokáig egyáltalán nem foglalkoztatta, miután 1924-ben elhagyta Berlint és Párizsba költözött, tudósítóként, újságíróként dolgozott főleg német lapok számára. Cikkeihez az illusztrációkat fotósok készítették, sokat dolgozott együtt jó barátjával, André Kertésszel. Kertész képeit látva döbbent rá, hogy a fotográfia milyen remek eszköz arra, hogy a benne lévő képeket kiadja, megmutassa. 1930-ban vette meg első fényképezőgépét, 1931-ben pedig már első fotóalbumának kiadásán dolgozott, mely hatalmas sikert aratott és az éjszakai Párizst mutatta be. Ebbe a könyvbe nyújt bepillantást az alábbi videó:

Sokat lehetne még mesélni Halász Gyuláról, pl. hogy névváltoztatása a fotózásnak köszönhető, ugyanis nem akarta ugyanazt a nevet használni fényképeihez, mint amit festményei szignózására használt. Vagy arról, hogy gyerekkora óra nagy gyűjtőszenvedélye volt, mely végigkísérte egész életén. Ha valakit esetleg bővebben érdekel az élete, annak figyelmébe ajánlom Diane Elisabeth Poirier "Brassaï - an illustrated biography" c. kötetét, mely egy szubjektívebb életrajz, sok-sok képpel.

Bármerre járunk, bármit csinálunk, fotózunk. Nem tudom, van-e még életünknek olyan területe, amelyet nem örökítünk meg fényképen. Nem csak akkor fotózunk, ha szép helyen járunk, ha meg akarunk örökíteni egy szép látványt, egy naplementét, vagy épp kedvesünket egy piramis tövében - fotózunk bevásárlóközpontok mosdójában, kutyasétáltatás közben, és biztos van még pár olyan lehetőség, ami így hirtelen nem jut eszembe. Legutóbb egy próbafülke tükrében kaptam le magam, mobillal (jaj), csak mert épp tetszett, amit láttam.

Ha válaszokat keresgélek arra, hogy miért fotózunk, olyasmik jutnak eszembe, hogy azért, mert meg akarunk őrizni egy emléket, meg akarjuk mutatni valaki másnak is, szóval egész egyszerűen valami épp tetszik és nem akarjuk elveszíteni. A fotó révén nem csupán egy emlékképet kapunk, egy kép a helyszínhez, eseményhez kötődő érzelmeinket is képes konzerválni, a kép láttán ezek az érzelmek újra felélednek. Érdekes, hogy egyetlen pillanatkép képes egy egész eseménysorhoz kötődő érzelmet felidézni, képes emlékeket elraktározni, majd újra előhívni.

De ez a fajta fotózás, az emlékképek gyártása csak egy része annak, ami fotográfia név alatt még zajlik a világban. A fotózás a festészet szolgálójából némi küzdelem révén vált önálló művészetté, és bár még mindig vannak, akik nem tekintik nagy kunsztnak, hiszen csak egy gombot kell megnyomni és kész a kép, azért ma már összességében ténylegesen elismert művészeti ágnak tekintjük. Az, hogy még ettől függetlenül mindig kérdőjelek övezik a fotózást mint művészetet, nemcsak azért van, mert jóval egyszerűbb egy fotót elkészíteni, mint teszem azt egy szobrot, hanem azért, mert míg szobrászból viszonylag kevés van, ahogy festőből, zeneszerzőből is, addig fotózni bárki tud.

És ez alatt nem azt értem, hogy bárki meg tudja nyomni az exponáló gombot, hanem tényleg azt gondolom, hogy bárki tud jó képet készíteni. Ráadásul azt se mindig könnyű eldönteni, hogy mitől művészi egy kép és mitől nem. De ez egy másik kérdés (erről is lesz majd szó a blogban), engem továbbra is az foglalkoztat, hogy miért fotózunk.

Már ha van erre jobb válasz annál, mint amit már adtam: egy pillanatképpel érzelmek sora idézhető fel. Talán ez az, ami izgalmassá teszi. Ugyanis egy jó kép nemcsak arra képes, hogy számunkra emlékként szolgáljon és a saját érzelmeinket felidézze, hanem arra is, hogy másokban érzelmeket keltsen, emlékeket idézzen fel. Én ezt várom a művészi címkével ellátott fotóktól is, bár talán az igazi művészek nem ezért fotóznak - ezt nem tudom, de majd megkérdezem.

Amit tudok, hogy én miért fotózom: szeretek érzelmeket kiváltani a képeimmel, átadni valamit másoknak a világomból, és abból, amit én a világban látok. Néha meg csak azért, mert valami szép.

És ti miért fotóztok?