Fotográfia - képek, könyvek, kiállítások

Jeles napra virradtunk, ugyanis 2003 óta ezen a napon, augusztus 29-én ünnepeljük a Magyar Fotográfia Napját. Méghozzá azért pont ezen a napon,
mert 1840. augusztus 29-én készült hazánkban először nyilvánosság előtt fénykép (dagerrotípia), Vállas Antal (ld. a képen) mutatta be ezt az új technikát a Magyar Tudós Társaság ülésén.

Ez az ünnep megérdemli, hogy rászánjunk egy kis időt a magyar fotósokra, ezért néhány kedvencemet listába gyűjtöttem, egy-egy videóval, melyek betekintést nyújtanak munkásságukba.

1. Brassaï

2. André Kertész

3. Robert Capa

4. Vancsó Zoltán

5. Eifert János

Ha Keleti Éva neve esetleg sokak számára nem is cseng ismerősen, a következő képek minden bizonnyal ismerősek lesznek:

Fotók: Keleti Éva

A sort még lehetne folytatni sok-sok közismert képpel, a napokban 80. születésnapját ünneplő Keleti Éva életmű-kiállításán mégsem az igazán ismert fotók kerültek a falra, a 100 képnek kb. 70 százaléka a nagyközönség számára új.

És talán pont ez teszi egészen döbbenetessé az élményt, ugyanis a képeket végignézve egyiknél sem merül fel az emberben, hogy na, hát ez azért nem egy olyan  jól sikerült darab, épp ellenkezőleg, minden egyes kép tökéletes. El tudom képzelni, hogy ez Keleti Éva számára is különleges élmény lehetett, ahogy a képeket válogatva Szarka Klára (a kiállítási kurátora) egyre olyan képekre mutatott rá, amik korábban az alkotó számára kevésbé tűntek jónak vagy érdekesnek.

A Zárórában volt egy beszélgetés tavaly Keleti Évával, ahol arról beszélt, hogy az egész munkássága arról szól, hogy az utókor ne felejtse el azokat az embereket, akik egykor fontosak és közismertek voltak, legalább a fotóik révén maradjanak meg a köztudatban. Ugyanakkor azt is kimondta, és ez nem lehetett egyszerű vallomás, hogy abban egész biztos, hogy őt el fogják felejteni az emberek.

Erről azt gondolom, hogy fotói révén a fotográfus is fennmarad. Lehet, hogy nem fogják tudni a nevét, ahogy a fotóin szereplő régi színészek, táncosok némelyike is ma már csak egy arc, nevet nem tudunk kapcsolni hozzá. De egy fotó, ha jó, mindig többről szól, benne van az alkotója is, benne van a lélek, ha talán nem is úgy, ahogy egykor az indiánok hitték, hogy a fotó rabul ejti a lefotózott lelkét - de mégis, valami átörökül minden egyes képpel, és ezt az évek, évtizedek se fogják teljesen kitörölni.

Persze a fotósok között is vannak "sztárok", akiket többen ismernek, akikre jól emlékszünk. Érdekes (bár persze érthető) módon a magyar fotósok között csupa olyan hírességet tudunk felsorolni, akik elhagyták hazánkat és külföldön váltak sikeressé, világhírűvé. Ilyen Robert Capa, Lucien Hervé, André Kertész, Brassai, Martin Munkácsi, hogy így hirtelen csak a legismertebbeket soroljam el.

Számomra ebbe a névsorba illik (pl. Jónás Pál és Vadas Ernő mellett) Keleti Éva is. És hogy mások számára is, azt mindennél jobban bizonyítja a tegnapi megnyitón megjelent rengeteg ember, akik a hőség ellenére is összegyűltek, hogy Évát köszöntsék, ünnepeljék, szeressék.

Látogatható: 2011. augusztus 26. - szeptember 25.

Budapest Galéria
1056 Budapest, Szabad sajtó út 5.

Fotók: Bolla Eszter, 2011

Azt mondják, akinek halálhírét keltik, sokáig él. Úgy tűnik, van ebben némi igazság, hiszen Henri Cartier-Bresson (aki egyébként éppen ma lenne 103 éves) 96 évet élt - pedig a II. világháború után már emlékkiállítást szerveztek neki New York-ban, ugyanis azt hitték, életét vesztette. Végül aztán ő maga segített a kiállítást megszervezni, amire 1947-ben került sor.

Nem szándékom itt megírni Cartier-Bresson élettörténetét, akit érdekel, rengeteg helyen megtalálja a világhálón, ahogy a fotótörténeti kiadványoknak is elengedhetetlenül része.
Inkább címszavakban emelnék ki pár dolgot, amelyek a személyéhez kötődnek és megragadtak bennem:

A döntő pillanat fogalma - fényképet bármelyik pillanatban lehet készíteni, és készül is minden pillanatban milliónyi, de csak a döntő pillanatban készült kép ragadja meg a helyzet lényegét. Cartier-Bresson a nagymestere a döntő pillanat elkapásának.

Fekete szigszalaggal körbetekert Leica - így álcázta a gépét, hogy ne csillogjon és feltűnés nélkül tudjon képeket készíteni. Egyébként arról is híres, hogy csak ez az egy gépe volt, amit egyetlen 50 mm-es lencsével használt. Egyszer láttam vele egy beszélgetést, ahol elmesélte, hogy a háború alatt elásta a gépét a földbe, aztán fogságba esett. Amikor újra szabad volt, egyszerűen megkereste és kiásta, így tudott újra fotózni.

Észrevenni azt, amit mások nem látnak - azt hiszem, ez tesz valakit igazán fotóssá, amikor olyan dolgokat vesz észre, amiket mások nem. Egy dokumentumfilmben mesélte egy régi barátja, hogy egyszer társasággal sétáltak épp, elhaladtak egy épület előtt, Cartier-Bresson egy pillanatra megállt, kattintott, ment tovább. Az az épület általában üres volt, a történetet mesélő barát most se vett benne észre semmi igazán érdekeset. Ez a kép készült ekkor:

Érdekesség még, hogy Martin Munkácsi volt az, aki felkeltette benne a fotózás iránti érdeklődést, egész konkrétan Munkácsinak az a képe, amelyik a Tanganyika-tóba szaladó fiúkat mutatja (legalábbis a cím szerint ez a Tanganyika-tó, de vannak kétségek, hogy valóban ott készült-e a kép). Cartier-Bressonra nagy hatással volt ez a kép, azt mondta, hogy ha ilyen képeket lehet fényképezőgéppel készíteni, akkor ez őt érdekli. Előtte egyébként festészetet tanult, amihez aztán idősebb korában vissza is tért.

Nagyon szerette Bachot, azt hiszem, ez volt az egyik kedvence:

Van egy kedvenc képem, amin Cartier-Bresson látható. Ez a kép a Mai Manó Házban készült, 2002-ben. Amikor a napfény műteremben járok, mindig eszembe jut, hogy ő is itt sétált, itt állt.

Fotó: Benkő Imre

Még egy kis Cartier-Bresson, sok képpel:

Tegnap reggel elindult a szavazás a Goldenblog 2011 versenyen, amelyre idén először én is beneveztem a fotóblogommal. Azonnal buzdítani kezdtem az ismerőseimet, hogy szavazzanak a blogomra, amit néhányan nagyon kedvesen rögtön meg is tettek. Kis idő elteltével meglepetten láttam, hogy blogom az első helyen áll a szavazásban. Örömömben ezt a hírt meg is osztottam facebookos ismerőseimmel, további szavazásra kérve őket.

Majd hamarosan egy szintén fotós ismerősöm hozzászólt a felhívásomhoz, megkérdezve, hogy valóban jó-e az, ha úgy vagyok első, hogy az egész csak azon múlik, hány ismerősöm hajlandó szavazni. Azt válaszoltam, hogy ez manapság minden hasonló versenyen így van, ráadásul ezen a versenyen még azt is megszabták, hogy csak facebookon keresztül lehet szavazni – és én mégis örülök, mert jólesik, hogy az ismerőseim, barátaim megteszik ezt a kedvemért.

Hamarosan más barátaim is becsatlakoztak a beszélgetésbe, ők is megerősítve, hogy itt nem a helyezés a lényeg, hanem hogy kimutassuk a versenyben résztvevő barátunk iránti szeretetünket, támogatásunkat.

Bevallom, nagyon meghatott ez az egész, a támogató hozzászólások és a szavazatok is. Kezdettől fogva nem az motivált a nevezésben, hogy nyerjek, de nem tudtam volna megfogni, hogy mi is valójában a fontos benne számomra, erre igazából ez a kis beszélgetés világított rá. „Odaát”, a másik blogon, épp nemrég elmélkedtem azon, mennyire rohanunk manapság, mennyire nem állunk meg rácsodálkozni dolgokra. Ezt a gondolatot azzal egészíteném most ki, hogy szeretni se állunk meg. Nem állunk meg, hogy átöleljük egy barátunkat, nem állunk meg, hogy azt mondjuk: szeretlek, klassz vagy, jó ember vagy – vagy épp: tetszik, amit csinálsz.

Nos, nekem az idei Goldenblog erről szól, a barátaim megállnak egy kicsit, és azt mondják, hogy klassz, amit csinálok.

Fotó: Bolla Eszter

Kicsit most én is megállok. Van egy nagyon kedves barátnőm, akinek rengeteg rossz jutott ebben az életben, de ő olyan mélységes mélységekig jó ember, hogy ennek a sok rossznak semmi hatalma felette. Ő az, akinek mindig sikerül mosolyognia, minden bajon át egyszerűen imádja az életet.

Ha valaki olvassa egyáltalán, amit itt írok, azt szeretném megkérni, hogy ő is álljon meg egy kicsit, és nézze meg Fanny blogját, kicsit olvasson bele. Szavazhat is rá a Goldenblogon (Egyéb kategória / Mosolyka), vagy küldhet neki egy szmájlit is, annak is örülni fog, és sokszorosan visszaadja.

Köszönöm!

Nagyon vártam már, hogy eljussak a Mai Manó Ház legújabb kiállítására, ami a Budapest Pozitív címet kapta. Na nemcsak azért, mert ennyire érdekeltek a képek, ennyire vonzottak a nevek, hanem mert már bármerre néztem, mindenütt a kiállítással találkoztam: facebookon, origón, indexen, indafotón. A kiállítás kapott egy remek logót, amit egyre több helyen fedeztem fel. Erre gondolok:

Nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna hasonlóval, hogy egy kiállítás kapcsán ennyire kihasználják az online felületetek nyújtotta lehetőségeket, és mindez nem merül ki bannerekben. Szóval a magam részéről innen szeretnék gratulálni a Mai Manónak, ez szép volt!

Ami pedig különösen szép, hogy a hírverés hatására a kiállítást megnéző látogatót nem éri csalódás, sőt. Tíz kortárs fotósunk budapesti fotóiból állt össze az anyag, ők mind a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj egykori nyertesei. Bevallom, nem vagyok még túlzottan jártas a hazai kortárs fotóban, és bár e tizes listáról mindenkinek találkoztam már itt-ott a nevével, fotót még nem láttam mindegyiküktől. Vancsó Zoltánt ismerem közülük legjobban, ő egy fél évig tanított is a Szellemképben, és előzőleg a nyári táborban is az ő csoportjában voltam. Nagy kedvencem, szeretem a humorát és az érzékenységét. Sokkal kevesebbet tudok Sopronyi Gyuláról, őt a tavaszi sajtófotó kiállításon jegyeztem meg magamnak. Emlékszem, mentem végig a képeken, és azt vettem észre, hogy a nekem tetszőket ugyanaz az egy fotós jegyzi.

Ezen személyes okokból az ő képeikre voltam leginkább kíváncsi, talán emiatt érintett kicsit fájón, hogy Vancsó Zoli képei kicsit eldugott helyekre kerültek, azt például szinte csak véletlenül vettem észre, hogy az emeletre vezető lépcsőnél a falon is vannak képek, méghozzá épp az ő pár képe. De talán ez az egyetlen kritikusabb megjegyzés, amit a kiállítás kapcsán tenni tudok.

Nem akarok most nagyon elveszni a részletekben, ezért inkább röviden kiemelek pár dolgot, ami megfogott. Az első terem közepén két szocreál hangulatú piros fotel áll, rajtuk egy régi telefonkészülék. A szomszédos falon pedig Kovalovszky Dániel sorozata a Csepel-művekről, a képekről pedig visszaköszönnek a piros fotelek és a telefonkészülék is. Dezső Tamás sorozata az ügetőről, szorosan egymás mellé illesztett keretek - kerek, zárt egész, nehéz továbblépni. Stalter György és a józsefvárosi arcok, erős, nem természetes színek és fények, kicsit mint az erdőben készült éjszakai fotók. Vancsó kétszer is megmosolyogtat: egyszer a bérház folyosóján "legelésző" disznóval, aztán a kordonnal elzárt üres telületen álló Trabival, amit mintha tömegek készülnének megrohamozni. Simon Márk Fürdőváros c. sorozata - nagyon jó! Sopronyi Gyula és a csilivili új társasházak és az ő tökéletes reklámviláguk, ami ááá, kicsit sem mű. Az emeleten Benkő Imre képeit mutatja egy kis képernyő, nem túl szerencsés megoldás, de tény, hogy így több kép megnézhető, mint amennyi a falakon elfér. Szóval az ötlet jó, de talán még lehetne fejleszteni.

Fotó: Stalter György

A fotókból a felsoroltak fogtak meg leginkább, és már épp készültem újra, visszafelé haladva megnézni az egészet, amikor egy meglepetés ért a napfény műterembe érve: itt ugyanis négy tévén párhuzamosan futnak dokumentumfilmek. Az ötlet ismét jó, a kivitelezés pedig ismét fejleszthető: ugyanis hiába tudnak egy-egy tévé elé akár négyen is leülni, ha mindegyikhez csak egy fejhallgató csatlakozik. Nekem mázlim volt, szabadon választhattam, hogy mit nézek, de ha épp többen érnek oda, hamar sorbaállás alakulhat ki.

A négyből két filmbe néztem bele, az egyik a lottólakások és lottóüdülők nyerteseiről szólt, egész nosztalgikus hangulatba sodort, pedig valós emlékeim nem igazán kötődnek ehhez a jelenséghez, de hát a szocializmusnak van ez a fura bája, ami megérinti az embert, ha akkor volt gyerek. A másik film ennél szorosabban kötődött a kiállításhoz, Budapestről beszélnek benne kulturális életünkből ismert figurák, pl. Kukorelly Endre, Péterfy Bori, vagy épp a kiállításon is szereplő Stalter György. Az egész nagyon élő, nincs szépelgés, nem dicsérik agyon a várost, csak mert ott a kamera, de a kritikán is érezni, hogy szeretettel mondják.

Mit mondhatok még? Nézzétek meg, aztán pedig szeressük egymást és Budapestet.