Nagyon vártam már, hogy eljussak a Mai Manó Ház legújabb kiállítására, ami a Budapest Pozitív címet kapta. Na nemcsak azért, mert ennyire érdekeltek a képek, ennyire vonzottak a nevek, hanem mert már bármerre néztem, mindenütt a kiállítással találkoztam: facebookon, origón, indexen, indafotón. A kiállítás kapott egy remek logót, amit egyre több helyen fedeztem fel. Erre gondolok:
Nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna hasonlóval, hogy egy kiállítás kapcsán ennyire kihasználják az online felületetek nyújtotta lehetőségeket, és mindez nem merül ki bannerekben. Szóval a magam részéről innen szeretnék gratulálni a Mai Manónak, ez szép volt!
Ami pedig különösen szép, hogy a hírverés hatására a kiállítást megnéző látogatót nem éri csalódás, sőt. Tíz kortárs fotósunk budapesti fotóiból állt össze az anyag, ők mind a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj egykori nyertesei. Bevallom, nem vagyok még túlzottan jártas a hazai kortárs fotóban, és bár e tizes listáról mindenkinek találkoztam már itt-ott a nevével, fotót még nem láttam mindegyiküktől. Vancsó Zoltánt ismerem közülük legjobban, ő egy fél évig tanított is a Szellemképben, és előzőleg a nyári táborban is az ő csoportjában voltam. Nagy kedvencem, szeretem a humorát és az érzékenységét. Sokkal kevesebbet tudok Sopronyi Gyuláról, őt a tavaszi sajtófotó kiállításon jegyeztem meg magamnak. Emlékszem, mentem végig a képeken, és azt vettem észre, hogy a nekem tetszőket ugyanaz az egy fotós jegyzi.
Ezen személyes okokból az ő képeikre voltam leginkább kíváncsi, talán emiatt érintett kicsit fájón, hogy Vancsó Zoli képei kicsit eldugott helyekre kerültek, azt például szinte csak véletlenül vettem észre, hogy az emeletre vezető lépcsőnél a falon is vannak képek, méghozzá épp az ő pár képe. De talán ez az egyetlen kritikusabb megjegyzés, amit a kiállítás kapcsán tenni tudok.
Nem akarok most nagyon elveszni a részletekben, ezért inkább röviden kiemelek pár dolgot, ami megfogott. Az első terem közepén két szocreál hangulatú piros fotel áll, rajtuk egy régi telefonkészülék. A szomszédos falon pedig Kovalovszky Dániel sorozata a Csepel-művekről, a képekről pedig visszaköszönnek a piros fotelek és a telefonkészülék is. Dezső Tamás sorozata az ügetőről, szorosan egymás mellé illesztett keretek - kerek, zárt egész, nehéz továbblépni. Stalter György és a józsefvárosi arcok, erős, nem természetes színek és fények, kicsit mint az erdőben készült éjszakai fotók. Vancsó kétszer is megmosolyogtat: egyszer a bérház folyosóján "legelésző" disznóval, aztán a kordonnal elzárt üres telületen álló Trabival, amit mintha tömegek készülnének megrohamozni. Simon Márk Fürdőváros c. sorozata - nagyon jó! Sopronyi Gyula és a csilivili új társasházak és az ő tökéletes reklámviláguk, ami ááá, kicsit sem mű. Az emeleten Benkő Imre képeit mutatja egy kis képernyő, nem túl szerencsés megoldás, de tény, hogy így több kép megnézhető, mint amennyi a falakon elfér. Szóval az ötlet jó, de talán még lehetne fejleszteni.
Fotó: Stalter György
A fotókból a felsoroltak fogtak meg leginkább, és már épp készültem újra, visszafelé haladva megnézni az egészet, amikor egy meglepetés ért a napfény műterembe érve: itt ugyanis négy tévén párhuzamosan futnak dokumentumfilmek. Az ötlet ismét jó, a kivitelezés pedig ismét fejleszthető: ugyanis hiába tudnak egy-egy tévé elé akár négyen is leülni, ha mindegyikhez csak egy fejhallgató csatlakozik. Nekem mázlim volt, szabadon választhattam, hogy mit nézek, de ha épp többen érnek oda, hamar sorbaállás alakulhat ki.
A négyből két filmbe néztem bele, az egyik a lottólakások és lottóüdülők nyerteseiről szólt, egész nosztalgikus hangulatba sodort, pedig valós emlékeim nem igazán kötődnek ehhez a jelenséghez, de hát a szocializmusnak van ez a fura bája, ami megérinti az embert, ha akkor volt gyerek. A másik film ennél szorosabban kötődött a kiállításhoz, Budapestről beszélnek benne kulturális életünkből ismert figurák, pl. Kukorelly Endre, Péterfy Bori, vagy épp a kiállításon is szereplő Stalter György. Az egész nagyon élő, nincs szépelgés, nem dicsérik agyon a várost, csak mert ott a kamera, de a kritikán is érezni, hogy szeretettel mondják.
Mit mondhatok még? Nézzétek meg, aztán pedig szeressük egymást és Budapestet.
Utolsó kommentek